A rebarbara (Rheum) az egyik olyan zöldség, amely annak ellenére, hogy nagyon jól bírja a hideg éghajlatot, vidékünkön mégsem elterjedt. Ennek talán egyik oka az, hogy inkább az ínyenc ételek és a desszertek receptjei között említik, mint az egyszerű, hétköznapi étkezésben.
Rebarbara jellemzői
Dél-szibériai származása máris jelzi, hogy nem idegenkedik a téli hidegektől. A termesztett fajták csak kismértékben térnek el a vad fajtától, ezért elég ellenálló a betegségekkel szemben, s különlegesebb kártevői sincsenek. A növény fogyasztásra legalkalmasabb részét, az ásványi anyagokban és C-vitaminban gazdag levélnyeleket már kora tavasztól szedhetjük, amikor még friss gyümölcs fogyasztására nincs is lehetőség, és a zöldségek közül is csak a kora tavasziak élvezhetők.
Fontos megjegyezni, hogy oxálsavtartalma elég magas, és a nyár során tovább emelkedik, éppen ezért túlzott fogyasztása nem ajánlott, főleg akkor, ha kalcium- vagy magnéziumhiányban szenvedünk.
Kiskerti termesztésére a legalkalmasabb hely egy félárnyékos, enyhén nedves sarok, ahol a nyári nagy melegekben nem fog szenvedni a vízhiány miatt, de telepítés előtt mindenképpen dolgozzunk bele a talajba nagyobb mennyiségű érett istállótrágyát, így több éven keresztül is erőteljesen fejlődik majd a növény.
Halványítással hosszú, roppanós, lédús levélszárakat nevelhetünk, bár fontos megjegyezni, hogy a halványítás és az ezzel általában együtt járó erőteljesebb szedés gyengíti a töveket. A halványítás abból áll, hogy kora tavasztól kezdődően a növénytől megvonjuk a fényt, tehát valamilyen magas és sötét edénnyel lefedjük. Ez lehet egy direkt erre a célra használatos, úgynevezett rebarbarahalványító, de akár egy olyan banális tárgy is, mint egy műanyag kuka. A sötétben nevelkedő szárak ízesebbek, lédúsabbak, szövetük sokkal zsengébb, még nyersen is könnyen fogyaszthatók.
A növény föld alatti része egy megvastagodott gyökértörzs, ami idősebb növények esetében hat-nyolc rüggyel is rendelkezhet. Ezeket a gyökértörzseket lehet a szaporításban felhasználni.
Szaporítása, ültetése, gondozása
Szaporításának a legjobb módszere a tőosztás, amire ősz elején kell sort keríteni. Ha valamelyik ismerős, barát kertjében már van egy idősebb rebarbaranövény, akkor nagyon könnyen kerülhet belőle a mi kertünkbe is. Szeptemberben, a levelek lesárgulása után kell kiásni az idősebb tövet, és a vastag rizómából éles késsel levágni egy olyan darabot, amin legalább egy levélrügy található. Az így levágott gyökértörzsdarabot egy alaposan előkészített fészekbe kell majd elültetni, ahogy az más évelőkkel is javasolt, hiszen a növény majd évekig kell fejlődjön ugyanazon a helyen.
Válasszunk neki egy félárnyékos, keleti vagy nyugati fekvésű helyet, ahol kora tavasszal hamar felmelegedik a talaj, de nyáron nincs kitéve a tűző nap hevének. A talajt lazítsuk fel jó mélyen, ha túlságosan kötött, akkor komposzt és homok hozzákeverésével javítsunk a szerkezetén, érett trágya hozzákeverésével pedig elegendő tápanyagot biztosíthatunk az elkövetkezendő néhány évre.
Az ültetési mélységet úgy határozzuk meg, hogy a hosszabb gyökerek ne tűrődjenek vissza, és a rügy kerüljön egy-két centivel a talajfelszín alá. Ha ennél mélyebbre kerül, az már nem jó a növénynek. A szeptemberi ültetés után a növény megfelelően be tud gyökeresedni a talaj megfagyása előtt, így tavasszal, amint a körülmények megfelelőek, kihajt.
Bár a rebarbara nagyon jól bírja a fagyokat, a korai hajtás érdekében betakarhatjuk száraz falevelekkel, de csak vékony rétegben.
Magról való szaporítása nem alkalmas a kiskerti termesztéshez, ugyanis a hosszú csírázási idő (ami két év is lehet) és a palántanevelés hamar kedvét szegné a türelmetlenebb kertészeknek is.
Ápolása a tő körüli gyomlálásban és sekély kapálásban ki is merül, és ezeket a munkálatokat is kiválthatjuk, ha az első talajlazítás után néhány centi , vastag mulcsot terítünk a növény töve köré. Nagy levelein keresztül sok vizet veszít a nyári meleg napokban, ezért ha hosszabb ideig tart a szárazság, akkor szükségessé válik az öntözése. Szomjúságát az elpilledt, megfonnyadt levelei jelzik.
Szedni csak a második évtől kezdődően szabad, a fiatal növényt ugyanis nagyon megkínozhatja a szüret. Virágszárat a harmadik évtől fogva szokott növeszteni, és ezt rendszeresen ki kell törni (hacsak nem célunk a magtermesztés), ugyanis fölösleges megerőltetésnek teszi ki a növényt a szár növelése és a magok beérlelése.
Alig van olyan kerti növény, amellyel ilyen keveset kell foglalkozni, mégis évekig szüretelhetünk róla, és megfelelő helyre ültetve még kertünk érdekes dísze is lehet.
